1956-os emlékeim

A szülőfalumban, a kb. 4 ezer lakosú Biharkeresztesen éltünk 1956-ban. Én akkor kilenc éves voltam és csak összefüggéstelen emlékfoszlányaim maradtak fent abból az időszakból. Nem tudom őket időrendi sorba állítani és az egyéb körülményekről sem tudok beszámolni. 

A szüleim postatisztviselők voltak, aminek az volt az egyik kedvező velejárója, hogy volt telefonunk a jórészt saját kezünkkel vályogból épített családi házunkban, amelynek udvarán tyúkot és disznót neveltünk, a kb. 1 holdas kertben pedig tengerit és paszulyt termeltünk, meg minden egyebet (paradicsomtól az őszibarackig, krumplitól a mákig), ami a konyhában és az asztalon hasznos volt. Ehhez édesanyám és édesapám rengeteget dolgozott. Az eredménye az volt, hogy mindig volt ennivalónk. Az étel általában egyszerű volt. Vasárnapra járt a rántott csirke a saját állományból és igen sok krumplis palacsintát, lepcsánkát és oláhpalacsintát ettem. Ezekre ma is párás szemmel gondolok, mert nincs ezeknél finomabb étel. Különösen, ha édesanyám csinálja. 

Az említett telefon évtizedekkel később sem volt általános, de csak annyi hasznunk volt belőle, hogy gyermekként bármikor fel tudtuk hívni édesanyámat, aki napközben nem volt otthon, de ő volt a telefonközpont kezelője, aki egy szekrény nagyságú telefonközpont homloklapjába dugdosta a kis rézdugókat, ezzel kapcsolván össze a hívót a hívottal, miközben folyamatosan hallózott. 

Sem a lakásunk ajtaja, sem a kertajtó nem volt bezárva sohasem, mert ebben a faluban erre nem volt szükség. Az utcánkban volt olyan ház, amelyiknek az ajtaján eleve nem is volt zár, csak egy fakilincset hajtottak be, hogy a huzat ne csapkodja az ajtót és a tyúk ne jöjjön be a házba. Kutya persze majd minden portán volt, de az csak jelzett és általában nem akadályozott meg senkit a behatolásban. Azonban, ha végigment valaki az utcán, akkor a kutyák hangjából lehetett tudni, hogy ismeretlen jön-e, vagy ismerős és hogy éppen melyik háznál jár. 

Édesapám párttag volt, mert valamikor 46-47 táján bélistázták, azaz kirúgták a munkahelyéről és azt mondták neki, hogy akkor kapja vissza az állását, ha belép a pártba. Ám 1955-ben már a pártból is kirúgták, mert védelmébe vett egy másik párttagot, akit akkor távolítottak el onnan. Azt találta ugyanis mondani az eltávolított védelmében, hogy - Hiszen ez közöttünk az egyetlen becsületes ember! - Ez azonban nem találkozott a pártvezetés álláspontjával és ezért az édesapámat is kirúgták. Fellebbezett, aminek az lett a vége, hogy elismerték a hibát és édesapám előtt megnyílt a lehetőség a pártba való visszalépésre, de nem élt vele. 

Az első pillanat, amikor megéreztem, hogy forradalom van, egy szép napsütötte napon következett be. Édesanyám elküldött kenyérért és mentem hazafelé, a finom kenyérrel a hónom alatt. A kenyeret akkoriban még nem csomagolták papírba a boltban. Azt, hogy csíptem-e belőle, vagy sem, már nem tudom. Korántsem elképzelhetetlen, hogy csíptem, mert akkor is úgy gondoltam, hogy a nyomtató lónak nem kötik be a száját. Amikor bekanyarodtam a Fő utcát a Műúttal összekötő kisebb utcába s már a hátam mögött volt a katolikus templom, akkor az elfeledett nevű utca bal oldalán mentem a Műút (az akkori 4-es út falunkat átszelő szakasza) és az óvoda felé, ahol korábban óvodába jártam. Ott volt a cukrászda is, amelyikben bambit lehetett kapni, amiről az a hír járta, hogy kátrányból készítik. Ekkor feltűnt, hogy az utca közepén néhány ismeretlen, de bizonyára falubeli fiatalember öles, határozott léptekkel haladt velem egy irányba. Mehettek volna a járdán is, mint minden istenfélő ember, mert volt elég hely, de ők tüntetőleg középen mentek. Hogy hova mentek, azt nem tudtam, abban az irányban volt távolabb a vasútállomás, közelebb balra a gépállomás (amivel srégen szemben laktunk), de később már nem találkoztam velük. Volt akkortájt a faluban egy tüntetés, amit a karhatalom hamar feloszlatott és a résztvevők menekülésre fogták a dolgot. Hogy ez a néhány ember oda igyekezett.e, vagy sem, ma már nem tudom. Mivel gyorsabban mentek nálam, egy idő után lemaradtam, bár igyekeztem szaporázni a lépteimet és velük lépést tartani, ezzel egy kicsit közösséget vállalva és mutatva velük. Abból a körülményből, hogy az utca közepén mentek és a lépteik eltökéltségről és határozottságról tanúskodtak, rögtön sejtettem hogy itt forradalom van. Hogy ezt honnan vettem, azt nem tudom, mert otthon nem nagyon beszéltünk politikáról és a politikai álláspontok is vegyesek voltak. A két faluval odébb lakó nagynéném azt mondta, hogy ez a rendszer jobb, mint az előző, amit a temetőben is fel lehet mérni, mert régen csak fejfát állítottak, ma meg már műkőből csinálnak síremléket a népek. Édesapán is mondott egyszer egyetlen mondatot, amivel a rendszert elismerte, de már nem emlékszem rá, hogy mi volt az a mondat. Nagyapáméknál ugyanakkor azt az illetlen mondást tanultam meg az egyik unokatestvéremtől, hogy - Tiéd a vécé, magadnak szarsz, ezt tanította Engels és Marx. - Visszakanyarodva a tüntetőkre, azok nem mondtak semmit, nem láttam náluk zászlót, jelvényt, vagy táblát sem. Csak mentek előre konokul és eltökélten, ami lenyűgözött. Nekem azonban haza kellett vinnem a kenyeret.

Egy másik emlékem szerint betoppant hozzánk egy távoli rokonféle fiatalember, akinek a nevére és a rokonságunk irányára sem emlékszem. Van vagy 50 unokatestvérem s ez a fiatalember távolabbi rokon lehetett. Ez talán azon a napon volt, amiről az előbb meséltem. Mint elmondta, a tüntetésen vett részt, de onnan el kellett menekülnie s kerítéseken ugrált át, hogy eljusson biztonságos helyre, azaz hozzánk. Üldögélt nálunk néhány órát, aztán estefelé hazament. Lehetséges, hogy a szemközti gépállomáson dolgozott, ahol édesanyám kérésére valaki, talán éppen ő, csinált nekünk laposvasból egy fa markolattal ellátott kést. Édesanyám két rúd mákosbejglit adott érte. A kést sokáig használtuk, míg a végén erkölcsileg elavulván, használaton kívülre került. Most - a körmendi Belencsák késes által felújított állapotban - a veleméri Sindümúzeum egyik fiókjában pihen. Kötődik hozzá, pontosabban az elkészültét megelőző időkhöz, egy kellemetlen élményem, bár erről nem a kés tehet. Az iskolában a tanítónéni arról beszélt, hogy különféle kések vannak és engem kért fel, hogy meséljem el, nekünk hány és milyen fajta késünk van. Én azonban nem tudtam igazán válaszolni a kérdésére, mert akkor nekünk még csak egyetlen késünk volt. A fentebb említett kést csak ezt követően csináltattuk. A tanítónő azzal ültetett le, hogy pedig a paraszházaknál mindig több kés is szokott lenni. Mi persze nem voltunk parasztok, de ezt akkor talán nem is magyaráztam el a tanítónéninek.

Azokban a szép, napsütéses napokban történt, hogy valamilyen okból elkalandoztam és Biharkeresztes délnyugati részén csavarogtam céltalanul. Az idő olyan szép volt, mint ami a vénasszonyok nyarához illik is. Ilyenkor kell kiülni a ház elé a padra és békésen bámulni az utca forgalmát. Ezen alkalommal azonban senki sem ült a padokon és forgalom sem volt arrafele, ahol jártam. A forgalomhoz képest széles, vagy inkább az egykori használat igényeihez szabott utcákon sem jármű, sem ember nem volt, de még kutya sem mutatkozott. A bejárati ajtók fölött szokásos üvegbetét, vagy az ablakok alján lévő kisebb üvegszemek gyermekkoromban még színes üveggel voltak üvegezve. Ez akkor is kedves és szép hangulatot keltett. Visszaemlékezve ez az emlék még meg is szépül.  Ezt a fajta színes üveget ma már nem gyártják, csak az egyik régi üveggyárunkban őriznek még valamennyi készletet, hogy a templomok restaurálásához legyen, ha kell. Az utca meglepő és végtelen, de határozottan békés és szeretre méltó ürességét az ablakba kitett rádiók törték meg, amelyekből egy politikus beszélt. Lehet, hogy ez volt ama nevezetes Gerő-beszéd? Csak beszélt, beszélt ez a hallhatóan beszédhez szokott ember. A hangja határozott volt, de mintha mégis magyarázkodott volna és próbálta volna meggyőzni az üres utca hallgatóságát.  

Biharkereszetes a román határhoz közel van, a vonatra mindig itt szálltak fel a határőrök. Csak egy falu van még a határig, a Biharkeresztessel majdnem összenőtt Ártánd. Nos, itt figyeltünk fel arra, hogy néha fekete személyautók jöttek Romániából és az utakon Népszabadság példányokat dobáltak ki, ha jól emlékszem, kötegelve. Egy-két példányt felszedtünk, de nem nagyon volt rá szükségünk, mert eredetileg mi is járattuk és volt elég tartalékunk a begyújtáshoz is, meg a befőttek dunsztolásához is. 

Később egy orosz harckocsi állt meg a házunk előtt. Előzőleg talán több is elment az úton Szolnok és Budapest felé. Emlékezetem szerint T-54-es, vagy T-55-ös típusú lehetett, azaz akkor vadonatújak volt. Később, 1967-től 2 éven át a seregben ilyeneken szolgáltam két évig Tapolcán. Édesanyámék akkor megtiltották, hogy kimenjek tanknézőbe, de ez nem akadályozta meg, hogy egy óvatlan pillanatban kisurranjak és megnézzem. Néma volt és kiismerhetetlen. Nem éreztem fenyegetést, de bizalmat sem ébresztett bennem. Megfellebbezhetetlen volt.

Az eseményeket követően megjelent egy fehér könyv, ami inkább füzet volt (nyilván csak a könyv egy részletét kaptuk kézhez) és abban szerepelt, hogy a legkedvesebb tanáromat, Varga Györgyöt bűnösnek találták a forradalmi szervezkedésben. A fehér füzet szövegére már nem emlékszem. Nem tudom, mi volt a tanárom bűne és mi lett a sorsa. Ezt nyilván nem is részletezték. Ám többet nem láttam és nem is hallottam róla. Szerény, csendes, rokonszeves és okos ember volt. Megbocsáthatalan, ha ilyen hasznos és jó embereket eltüntetnek az életünkből és az életből.

Az iskolában, két óra közötti szünetben az osztálytársaim kimentek az udvarra és elkezdtek ugrálni, meg ujjongani és az kiabálták, hogy - Éljen Kádár János! - Én azt sem tudtam, ki az a Kádár János. lehetséges, hogy a nevét már hallottam korábban a rádióban, de a forradalom idején játszott szerepéről, annak fordulatairól akkor mit sem tudtam. Fogalmam sincs, hogy a társaim miért csinálták, amit csináltak. Nem mentem ki és nem csatlakoztam hozzájuk. Végül egy tanár rájuk szólt, hogy hagyják abba, mert ezt nem szabad.